A Savaria Tendency Art Group a szombathelyi színházban

Tényleg sok minden kezd hasonlatos lenni a nyolcvanas évekhez, amikor a kultúra izgalmasabb szegmensei szinte láthatatlanok voltak a tömegek számára, apró közösségekbe, alkotócsoportokba szorította őket a szoft-diktatúra.

Nem volt semmi betiltva, de a nagyközönség szeme elől rejtve voltak, és valljuk be, a nagyközönség nem is nagyon igényelt többet, mint amit megkapott az állami médiától és a pártvezérelt intézményektől.

Ha gazdaságilag csak egy kicsit is működőképes lett volna a szocializmus, talán még ma is Zsigulikon járunk és az „Önök kérték”-et nézzük a tévében.

Ugyanakkor a megtűrt kategóriában levű kulturális termékeknek különleges zamata volt, amely magába foglalta a fennálló rend elleni – nem feltétlen politikai alapú – lázadást, a kívülállás és az összetartozás különleges elegyét.

Mindez még azelőtt jutott eszembe péntek este a Weöres Sándor Színház előterében, hogy Mertz Tibor színművész hosszabb idézeteket olvasott fel Tadeusz Kantor színházáról, melyeknek egyik központi kérdése a lázadó, önmarcangoló, kellemetlen kérdéseket feltevő érzékeny művész és az „egyetemes szent fogyasztás” közötti viszony.

„Ebben az ijesztő korszakában a világ megy és menni fog a maga útján függetlenül a művészet szavától, sőt annak ellenére és azzal szemben; hogy a hatalom a materiális erőké, melyek a művészet, az emberi szellem számára ellenségesek” – hangzott el Kantor egyik gondolata.

Tadeusz Kantor élete és tevékenysége nem véletlenül került elő péntek este a Savaria Tendency Art Group kiállításának a megnyitóján. A szombathelyi képzőművészeti egyesület most kiállított munkáival a száz éve született lengyel színházi legendára reflektál.

Az aulában szépen össze is jöttek az érdeklődők, ami nem meglepetés: Bartek Péter Pál, Bodorkós András, Kaczmarsky Ágnes, Oroszy Csaba, S. Horváth Ildikó, Stekovics Gáspár, Szántó István, T. Takács Tibor, Veres Éva és Veres Gábor neve komoly húzóerőt jelent a helyi képzőművészet iránt érdeklődőknek.

Ha kritikát kellene megfogalmazni, akkor nagyjából ebből ered a hiányérzetem is.

A fent említett művészek munkáikkal a komplett színházat meg tudnák tölteni, az előtérben alkotóként kiállított egy-egy mű – fogalmazzunk finoman – messze nem meríti ki a teljesség iránti igényünket.

Annál is inkább, mert a kiállított művek szellemileg izgalmasak, és ami a legfontosabbak: nem a helyi, de egyetemes mércével is mérhetők. Ha ilyeneket látunk, az megerősíti azt – az olykor elhalványuló vélekedésünket – hogy a fővároson kívül is van jelentős kortárs képzőművészeti (zenei, színházi stb.) élet.

A színház előterében látható alkotások mindegyike magán viseli a 21. század lenyomatát, de ugyanakkor különböznek is egymástól. Van, amely a közállapotokra (Oroszy Csaba) vagy a kelet-európai létre (Kaczmarsky Ágnes) reflektál, vannak ironikusak (Bartek Péter Pál), érzelemmel telítettek (S. Horváth Ildikó) vagy éppen a tiszta vizualitásban rejlő erőket kiaknázók (Stekovics Gáspár).

A kiállítást Jordán Tamás színházigazgató nyitotta meg, megosztva a Tadeusz Kantorral kapcsolatos emlékeit és véleményét.

Az eseményen láttuk Koczka Tibor kultúráért felelős alpolgármestert is.